2010. október 27., szerda

Anderson, Laurie Halse: Hadd mondjam el…

A regény 14 éves hőse, Melinda Sordino új iskolájában önértékelési és beilleszkedési problémákkal küszködik. Otthonról sem kap érzelmi támogatást; szülei őszintétlenek, nincs személyiségük ("A szüleim színelőadássá változtatják a vacsorát; apám Arnold Schwarzeneggert utánozza, anyám Glenn Close-t játssza valamelyik pszicho-szerepében..."). A magányos Melindával szemben barátnője, Heather erőlködve próbál mindent megtenni a beilleszkedésért, s éppen ez a túlzó törekvése teszi nevetségessé. Csak a mű végén derül ki, hogy Melinda világtól való elvadulását és beszédkészsége elvesztését nem valamiféle pubertáskori zavar, hanem egy egészen konkrét tragédia okozta... A regény elnyerte az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének díját.

1 megjegyzés:

  1. A legfantasztikusabb regény, ami az utóbbi pár hétben a kezembe került. Való igaz, eleinte el se akartam olvasni. Nem találtam túl komolynak, "még egy tiniregény" - gondoltam. Belelapozva is csak ezt az érzést erősítette fel bennem a nagy sorközök, a párbeszéd különös, viszonylag szokatlan alkalmazásformája, a terjedelem. Végül valamiért mégis úgy döntöttem - talán a borító miatt -, hogy mégis el kéne olvasni. Alig néhány nap alatt végeztem vele, pont a sorközök, a szöveg elosztása miatt gördülékenyen olvasható, gyorsan, a szöveg szinte szívja magába az embert. Megelevenednek a tárgyak, a helyszínek, érezni lehet a festék illatát, a szertár dohos, áporodott illatát, a téli hideg üdítő könnyedségét, és persze a fájdalom megelevenedését, ami sorral-sorra nőttön-nő, akár egy folyamatosan dagadozó óriás. Mérhetetlenül át tudtam érezni Melinda életét, a kisiklottságot, azt, amikor az ember élete egyetlen esemény hatására gyökeresen megváltozik, és az események szinte maguktól, sodró jellegükkel vonják maguk után az embert, gödörből-gödörbe. Azt hiszem, még sokszor el fogom olvasni Anderson regényét. Olyan könyv ez, amit szívesen tartanék a kispárnám alatt, hogy bánatos vagy mély pillanataimban előkaphassam, és megbizonyosodhassak arról, hogy ami történik, annak egyszer vége is szakad. Sok mindenre tanít ez a regény: hogyan álljunk a sarkunkra, hogyan küzdjük ki magunkat a mélypontokból, hogyan érezzünk. Végletekig tökéletes pont a könnyedsége, sajátos hangneme, formája miatt. Ajánlom mindenkinek: hihetetlen könnyed kis olvasmány, és közben mégis sorsfordító erő lakik a sorok mögött.

    VálaszTörlés