2010. október 26., kedd

Beard, Philip: Kedves Zoe!

A 15 éves kamaszlány leveleket ír a kishúgának, Zoe-nak, aki a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás ideje alatt halt meg. Levélírás közben megtalálja önmagát és helyét a családban, és feldolgozza húga halálát is. Hiteles könyv a fájdalomról, kamaszkorról és a sebek begyógyulásáról.

2 megjegyzés:

  1. Puppetmaster írta I.:

    Philip Beard – Kedves Zoe!

    A Kedves Zoe! nem azért fogott meg, mert tetszett a borítója, vagy mert érdekesnek találtam a fülszöveget. Igazából elég volt a könyv gerincére pillantanom, és földbe gyökerezett a lábam. És, ahogy sok könyvhöz, ehhez is személyes élmény fűz.
    Ha egyszer felnövök, azt szeretném, ha a lányomat Zoénak hívnák. Nem azért, mert ez a név jól csengő, vagy épp elég ritka ahhoz, hogy kitűnjön vele az ember lánya a tömegből, hanem azért, mert azt jelenti ’élet’, és erőt, kitartást, határozottságot sugall. Elsősorban tehát a néven akadt meg a szemem. Aztán beleolvastam, és szembesülnöm kellett azzal, hogy amit a kezemben tartok, nem más, mint egy kamasz lány naplója a testvéréhez. Van egy fekete könyvecském, amibe nem egy-egy nap eseményeit, hanem mindenféle jegyzetet, gondolatot, idézetet, dalszöveget firkantok le, mintha mindegyik „fejezet” egy-egy különálló levél lenne – Kedves Zoé! – megszólítással. Épp emiatt, nem vettem ki elsőre a könyvet a könyvtárból, hanem szépen, gondosan megrágtam a dolgot. Miről szólhat? Ki ez a Zoe? Ki az a lány, aki a halott testvérének írogat? Miért? És leginkább az érdekelt: mennyiben zavarhatja meg az én személyes levezésemet egy nem létező Zoé nevű lánnyal mindaz, amit olvashatok?
    Úgy gondolom, minden hatással van az életünkre. Gyermekkorunk alakjait jó és rossz tulajdonságok alapján ítéljük meg. Az alakokhoz neveket társítunk, és ezek a kapcsolatok – a név és a hordozója között -, összeforrnak, akár két összehegesztett fém. Évek múltán úgy adunk a gyermekeinknek nevet, hogy egész életünk rossz és jó észrevételei, benyomásai szerepelnek a választott névben. Ha emlékeinkben él egy rossz emlék egy fiúval kapcsolatban, akit nem kedveltünk bizonyos okok miatt, nem fogjuk a fiúnknak a nevét adni. Ugyanez lányban. Mindenkit a tetteik határoznak meg, a tettek összefüggnek az arccal, és így az archoz tartozó névvel. Nem akartam az én Zoémat összehasonlítani senkivel sem. És nem akartam azzal az emberrel azonosulni, aki kapcsolatban van egy Zoe nevű lánnyal. Egyszerűen tartottam ettől a regénytől, úgy, ahogy volt, de egyben vonzott is, mintha valami rejtélyes titok lenne benne, amit muszáj voltam megérteni.
    A Kedves Zoe! elsősorban megrendítő esettanulmány. Akad egy lány, legyen Tess a neve. Elveszti a testvérét egyrészt a saját hibájából, egyrészt a rossz körülmények miatt. Mindez szerencsétlen módon aznap történik, amikor New Yorkban a két toronyba beleszálltak a repülők. Tessnek és családjának pedig fel kell dolgoznia a történteket. Egy rokon elvesztése mindig tragédia, pláne ha közeli rokonról van szó, nem beszélve arról, ha az illető még gyerek is. Tess esete mondhatni – azon kívül, hogy az író tökéletesen illusztrálta az ebbe a helyzetbe kerülő lány lelkiállapotát -, mondhatni sablonos.
    Mit várhatunk el egy tragédiát személyesen átélt lánytól? Természetesen megpróbál alkalmazkodni magához a tragédiához. Eleinte szenved, gyötrődik, küszködik az emlékekkel, de mellette ráébred arra is, hogy lassan tovább kell lépnie. Tudatosan tisztában van azzal, hogy túl kell, élje és feldolgozza a történteket – de ahogy az lenni szokott, nem jár sikerrel. Figyeli a környezete reakcióit is, és öngenerált kényszerből próbál segíteni, ahol tud, noha nem lenne feladata, senki se várja el tőle, ellátja az anyja feladatát, segít a kistestvérével, és közben iszonyatosan elkeseredett, célját vesztett.

    VálaszTörlés
  2. Puppetmaster írta II.:
    Láthatjuk, hogy milyen hatással lehet egy ekkora szerencsétlenség egy anyára, hogyan omlik benne mindaz össze, amit éveken keresztül építgetett, hogyan válik saját szenvedésének a rabjává; és miként hat a családra, ha a láncszem egyik szeme kiesik. Mit tennénk Tess helyében, amikor már úgy tűnik, semmi se menthető, a falak összeomlanak körülöttünk, és a fekete mélység egyre csak húz lefelé? Tess hirtelen felindultságból megpróbál kilépni, öngyilkos lenni, de eme terve hamar kudarcba fullad, amikor Emily, a húga megjelenik a fürdőszoba ajtajában. A második lehetőség csak halványan ötlik fel először, szinte nem is tudatosan veszi számba, de hamarosan az apjához költözik, akivel habár jól kijönnek, kapcsolatuk felszínes. Ez a kimondott ’menekülés’ állapota, és nem ítélhető el miatta, mert valószínűleg mindannyian ezt tennénk a helyében. Amiben nem vagyok biztos – mármint, hogy hasonlóképp cselekednék-e -, az a folyamatos ’forró kása kerülgetése’- hozzáállásban keresendő.
    Állandóan úgy éreztem a könyv olvasása közben, hogy Tess néha-néha beszél ugyan Zoe-ról, de csak foszlányokban, röviden, és hosszabban magáról, az életéről mesél, ami egyrészt érthető is, mivel ha meg is emlékezik a húgáról, de nem memoárt ír, hanem naplót. Épp emiatt nem Zoe a főszereplő, mégis mindenhol jelen van, elő-elő bukkan, és amikor már azt mondanánk, hogy és tovább?, akkor eltűnik a színről. Azt vártam volna, hogy az első pár oldalon kiderül, mi történt vele, de csak később tudjuk meg, hogy autóbalesetben vesztette életét. A körülmények bizonytalanok, és habár említésre kerülnek egyszer-egyszer, mélyebben nem merülünk el bennük. Szinte érezhető, ahogy Tess tart ettől az élménytől, már-már kikergeti a fejéből a gondolatát, ha szóba kerül, más témára vált, vagy egy teljesen új történetbe kezd. Ennek ellenére mégse várja el tőle az ember, hogy „Tess, hagyd a rizsát, és beszélj a lényegről!” Voltaképp nem is lehetne elvárni, hiszen valamilyen oldalról valóban végig a lényegről beszél.
    Ennek a naplónak egyáltalán nem az a lényege a kitalált hős szemében, hogy leírja az életét, hanem, hogy kimásszon a gödörből – általa. Mondhatni terápiás célzatú, okkal íródik, mintha a feladatban ott állna, hogy valahonnan valahová el kell jutnia a hősnőnek. És ez egy emlék. A forró kása Zoe halála. Tessnek szembesülnie kell a bűntudatával, és be kell látnia, hogy ami megtörtént, megtörtént, nem lehet megmásítani. Be kell ismernie önmagának, hogy hiába várja, hogy Zoe egyszer csak előbukkanjon egy sarkon, a játszótéren, a parkban, nem fog – mert meghalt. Ez a regény egyszerre borzalmas és csodálatos, a lélektan hihetetlenül megformált, óvatosan adagolt kézikönyve, mert akármelyik „fejezetet” is olvastam, folyton az járt a fejemben, hogy én is így tennék. Ugyanezeket a köröket járnám végig, ha Tess helyében lennék.
    A Kedves Zoe! elsősorban megrázó volt, mintsem érdekes vagy szórakoztató. Sőt azt hiszem semmi szórakoztatót nem találtam benne. Mégis könnyen bele tudtam élni magam a hősök szerepébe emberségük és valósághű ábrázolásuk miatt. Azt hiszem, egyáltalán nem csalódtam a regényben, és Philip Beard-ben sem. Tess a legjobbat nyújtotta, amit csak nyújthatott: ahol tudott, segített, megpróbált együtt élni a gyász terhével, a saját bűntudatával, és végül, mondhatni elérte a célját, sikert aratott, legyőzte a lélek fekete szörnyét, felszámolta a bűntudat süppesztő mocsarát. A leírások egyszerűek, a szereplők jól formáltak, a dialógusok könnyen követhetőek. Minden, ami egy könnyű, délutáni olvasmányhoz kell.
    És a név még mindig tetszik. Ha nem jobban.

    VálaszTörlés